Hatodik Fejezet

- Te nem vagy normális! – meredtem Lukera, mikor bezárta maga után a kaput. A hangomat nagyon szívesen felemeltem volna, de nem tehettem. A környéken mindenki aludt. Csak mi nem.

- Most mit pattogsz? – vigyorgott,majd mellém lépett a főútra ahol én összefont karokkal topogtam (kicsit fáztam).

- Nem hiszem el, hogy rávettél arra, xboxozzak veled éjjel aztán meg kirángatsz az utcára, azzal a szándékkal,hogy éjjel félegykor te nekem gördeszka tanfolyamot fogsz tartani!

Luke kerekeire állította a deszkát majd az egyik lábával ide-oda tologatta.

- Ne izélj, jó buli lesz.

- Te mikor alszol? De most komolyan.

- Általában törin, a hosszú szünetben, fizikán meg irodalmon. De ez változó van amikor minden órát végig alszok, amit a suliban töltök. Nálam ilyenkor kezdődik a nap.

- Éjjel félegykor? – pislogtam értetlenül. – Ha hulla leszel, te hogy akarsz hatkor találkozni holnap? Vagy is ma?

- Most úgy csinálsz mintha te nem olvastál volna hétköznap te hajnal kettőig…

- Te leskelődtél utánam?!

- Nem, az ablakomból ha kinézek, és oldalra fordítom a fejem a te ablakod az utcával szemben van és mindig látom ha ég a lámpa.

Sóhajtottam majd a földön lévő gördeszkára pillantottam, aztán vissza Lukera.

- És most?

- Deszkázunk.

- Meddig?

- Ameddig bírjuk. Kezded?

- Neeem is tudom. Nekem ez sose ment annyira és… - hezitáltam. – nem tudom jó ötlet lenne ha ráállnék erre a guruló fadarabra.

- Ne sértegesd! – háborodott fel. – Hét éves korom óta a lelkét pátyolgatom, bár azóta mondjuk lecseréltem, de akkor se sértegesd!

- Elnézést.

- Na, hajrá Woods.

Luke nekem tolta a gördeszkát én pedig a szám szélét rágva néztem ahogy a lábamnak gurul. Egyik lábamat ráhelyeztem, a másikkal pedig egy kis löketet adtam a „járműnek” hogy meginduljon. Kissé imbolygott rajta az egyensúlyom,ahogyan a másik lábamat is ráhelyeztem, aztán pár másodperc után leugortam mikor neki mentem Lukenak.

- Kezdetnek nem rossz. De rosszul rakod fel rá a lábad azért imbolyogsz rajta. Kormányozni a hátsó lábbal tudod, ahogy úgymond dőlöngélsz, ha az rossz akkor legurulsz az útról, mint most.

Bólintottam, mint a kisdiák, aztán Luke megmutatta,hogy kell ráállni, hogy kell kormányozni, hogy löki magát. Szóval ő ott körülöttem elgurulgatott, aztán visszaadta, hogy ismét próbáljam meg. És megpróbáltam. És ment. Mondjuk lassan haladtam és nagyon kicsiket löktem, ezzel Lukeot teljesen kiborítva. A megjegyzésein nem bírtam megállni,hogy ne nevessek fel, így gyakran elvesztettem az egyensúly érzékemet és inkább lepattantam a deszkáról. Rengeteget nevettem a saját szerencsétlenkedésemen, meg Luke történetein, azon is hogy engem szekált. Megállás nélkül mosolyogtam, azon ahogy oltottuk egymást pedig, nagyon komoly arccal próbáltam az egészet a képébe mondani. Hét év alatt sok minden történik az emberrel. Vele legalábbis sok minden történt. A tíz éves Luke homályosan él az emlékezeteimbe, de tudom, hogy szeretett a gépen játszani és gördeszkázni. Közvetlen volt, és kedves. Én pedig tudom, hogy szerettem a barátja lenni. Nagyon.

 Egy idő után már nem csak a házunk előtt  gurulgattunk hanem messzebb is mentünk. Sokat hülyéskedtünk. Volt amikor direkt lelökött afféle „na elég a bénázásodból én jövök” lökettel. Három óra fele lassan haladtunk vissza a házunk fele. Ő mellettem gurult én pedig totyogtam. Fáztam, álmos voltam és kimerült. Bele se mertem gondolni abba, hogy fogok kinézni reggel.

- Na kövi tanfolyamot mikor tartsuk? – villantotta felém a mosolyát Luke.

- Szerintem már elég profi vagyok.  Gurulni és kormányozni tudok és ez nekem bőven elég.

- A következő lépés a gyorsaság lesz. Mert, elég nyomi tempóban gurulsz.

- Csak óvatosan. – vontam meg a vállam, majd az eget fürkészve sétáltam tovább.

- Mi lett azzal a Leila Woodszal aki nem ismerte azt a szót, hogy „óvatos” és „megfontolt”?

Nem mondtam először semmit, csak Lukera pillantottam. A tekintete komoly volt, de valahol ott bujkált apró mosolya.

- Elütötte egy busz. – vágtam rá, majd ismét az égre emeltem a tekintetem.

- Mikor?

- Nem tudom. Nem emlékszem. Csak… csak nem ugortam egyből fejest a dolgokba. Volt, hogy nem is ugortam,hanem kikerültem azt a bizonyos kutat. És ne kérdezd miért,én.. én sem tudom.

- Akarsz még menni rajta? – torpant meg, a deszkát pedig fél lábával tartotta.

- Nem. Képtelen vagyok rá. Elfáradtam.

- Állj rá, majd löklek.

Gondolkodás nélkül ráálltam a  gördeszkára, Luke pedig a derekamnál fogva tolni kezdett lassan előre.

- Egyensúlyoznod neked kell. – nevettet mikor megbillentem.

Kis ideig egyikünk sem szólt egy szót sem. Ő csendben tolt a derekamnál, vagy húzott a kezemnél fogva, én pedig hol a földet hol az eget bámultam. Az agyam megállás nélkül kattogott, a szemhéjam pedig fokozatosan nehezedett.

- Luke. – szólítottam meg halkan. Már a házunk előtt voltunk a főúton így leszálltam a gördeszkáról, és megálltam közvetlen vele szembe. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Ez a.. szóval ez a deszkázás meg minden.. ez tulajdonképpen azért volt mert.. na tehát attól hogy kimaradt hét év, ugyanonnan folytatjuk ahonnan abbahagytuk? Hogy én seggre estem te pedig felhúztál azután… - hebegtem.

- Szóltak neked, hogy menned kell mert vacsora. Sokáig bámultál. Aztán elengedted a kezem. Aztán hazamentél. Én pedig nem láttalak többet. Mondhatni igen.  Vagy csak azért mert hiányoztál. Úgy értem hiányzott az a Leila akire tíz évesen emlékeztem. Csak hogy.. már nem vagy tíz éves és nem pedig olyan mint a tíz éves Leila. – túrt bele zavartan a hajába, mire halványan elmosolyodtam. – De tudom, hogy ha nem beszélnénk és nem találkoznánk akkor meg ez a Leila hiányozna, mint a legjobb barátom. És jobban hiányozna mint a tíz éves.

- Legjobb barátok? – tartottam felé a kisujjam.

- Legjobb barátok. – megráztuk a kisujjunkat. Egyfajta ígéret. A legjobb barátom marad.

- Visszakísérsz?

Luke a deszkájával együtt visszakísért a mi házunkba, és türelmesen megvárta míg visszaöltözök a pizsamámba, aztán bebújok az ágyamba.

- Áll még a hat?

Túl fáradt voltam, így csak egy aprót bólintottam.

- Megyek hagylak aludni. Majd találkozunk. – suttogta aztán odajött az ágyamhoz aztán…. aztán megpuszilta a fejem búbját.

- Halkan menj ki. – motyogtam a szememet pedig már lecsuktam. Megsimogatta a hajam aztán lekapcsolta a lámpát és halkan kiosont. Engem meg azonnal elnyomott az álom.

Másnap reggel, marha nagy késésben voltam, és az pedig még jobban idegesített, ahogyan Ashton sürgetett. Mikor kirázott reggel az ágyamból és elmondta hány óra, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohantam el fogatmosni és rendbe szedni magamat.

- Te jó is-ten. – motyogtam a tükörképemet bámulva. A szemeim alatt olyan karikák húzódtak, hogy hiába próbáltam eltűntetni mindenféle varázsszerrel egyszerűen nem ment. A Marsról is tökéletesen látszódtak zöld szemeim alatti karikák. Bah, mindegy.

Visszarohantam a szobámba és kapkodva rántottam fel magamra egy térdnél szakadt farmert, és egy egyszerű háromnegyedes ujjú szürkepólót. A nyakamba akasztottam a félholdat ábrázoló nyakláncomat, aztán a hosszú, borzalmasan hullámos hajamat felfogtam magasra a fejem tetejére egy lófarokba. Oké, megvagyok. Zombi kinézet,üvölt rólam az alváshiány, de megvagyok. Felkaptam az íróasztalom mellett heverő hátizsákomat, és futottam le az előszobába. Illetve egyszer még visszafordultam a napszemüvegemért, de utána tényleg rohantam le.

- Megvagyok. – intettem Ashtonnak aki a nappaliban ülve várt rám.

- Ideje volt. Menj a kocsiba, a suliban eszel valamit, reggelire nincs idő.

Akkor hát, ennyit a friss narancsléről. Brühühühü.

Felkaptam fekete convcersemet, majd a bőrdzsekimet, ordibáltam egyet a szüleimnek,hogy „Iskolába mentem, majd jövök” és azzal kivágtam az ajtót. Kint körülbelül 15 fok lehetett, a szél pedig erősen fújt és rögtön megcsapta a hideg levegő az arcomat, Ash kinyitotta a kocsit én pedig bepattantam az anyós ülésre. A napszemüveget felvettem ezzel eltakarva hatalmas táskáimat a világ elől. A bátyám bedobta hátra a hátizsákját majd beült a vezetőüléshez és beindította a motort. Tíz perces késéssel elindultunk a sulim felé. Ő nem volt késésben, csak egy kicsit megcsúszott a reggeli rutinjaiban én viszont eléggé késésbe voltam.

- Hogy aludtál? – kérdezte.

- Öhm,jól..

- A zombi fejed nem ezt mondja. Mit csináltál?

Sóhajtottam. – Olvastam.

- Tényleg? És mit?

- Az egyik új könyvet, amit a napokban vettem. – füllentettem.

- És mikor olvastál? Gördeszkázás előtt, vagy gördeszkázás után?

A fejemről üvöltött, hogy legszívesebben elkáromkodnék mindenfélét, erre Ashton csak jóízűen felnevetett.

- Nekem ne próbálj kamuzni, anyuéknak sosé köpnélek be, és különben is tudom, hogy nem vagy hülye Leila, tudom, hogy tudod mit művelsz és a világért se szólnék bele semmibe se, de borzalmasan nézel ki, ezért muszáj aludnod.

- Ezt szeretik a lányok hallani korán reggel. – dünnyögtem. – Egyébként honnan tudtad meg?

- Összefutottam Lukeval a folyosón aztán söröztünk és beszélgettünk.

- Te meghívtad egy sörre? – vontam össze a szemöldököm.

- Ja, dumáltunk. Mesélte, hogy mit csináltatok és hogy jól elvoltatok. Újra besztfrend?

- Nem tudom. A frend az biztos. Azt hiszem.

- Én kedvelem őt Leila. Normális, mint volt.

- És balhés. Sok történetet mesélt.

- Na, legalább nem csak Skyt meg Michaelt rántod magaddal hanem majd őt is és akkor teljesen király minden. Két balhés meg a csatlósok.

- Ne rohanj előre,Ash.

Közvetlen a suli előtt kirakott, majd úgy köszönt el, hogy „ne nyáladdz a füzeteidre ha elalszol” és elhajtott. A késésünket behoztuk, azzal hogy kimaradt a reggelim, és hogy Ash gyorsabban ment a szokásosnál. Odabattyogtam a szokásos helyen ücsörgő barátaimhoz akik megint ropit majszoltak.

- Reggelt. – köszöntem hanyagul majd levágódtam Skylar mellé és rögtön a ropis zacskóba nyúltam ami nála volt.

- Leila nem is süt a nap. Te most engem kopizol? – nevetett. Leemeltem a fejemről a napszemüveget, mire ők teljesen kiakadtak.

- Szent szar,vedd inkább vissza! – kapta ki a kezemből a szemüveget Michael és visszatette a fejemre.

- Hány kiló alapozóval próbáltad? Várj, hány tonna alapozóval próbáltad? Várj, egyáltalán mennyi szart kentél a fejedre?! – pislogott nagyokat Sky.

- Mindent amit lehetett, de rájöttem,hogy semmit sem ér, így csak a szokásos minimális van a fejemen.

- Mi a francot csináltál?

- Én.. szóval nem aludtam sokat.

- Tényleg? – horkantotta Michael, majd egy két újabb ropiszálat vett ki Skylar zacskójából.

- Leila, tudni akarom mit csináltál. Elkezdted az Elakadó lélegzet című könyvet? Úristen,jó? Azt én is elakarom majd olvasni. Majd kölcsönadod? – fecsegett a mellettem ülő gótlány.

- Nem, nem kezdtem el. Nem olvastam. Semmit sem.

- Akkor meg? – értetlenkedett Michael. – Ti max azért éjszakáztok, hogy sokáig netezzetek vagy hogy kiolvassatok egy 400 oldalas könyvet.

- Köszönöm Michael Clifford, ezzel teljesen leminősíted az így is szerencsétlen életemet. – forgatta a szemét Skylar. Milyen üdék. – Na halljam. Mit műveltél az éjjel Ms.Woods?

Kisepertem pár rakoncátlan tincset az arcomból majd sóhajtottam. Nagyot. Kétszer.

- Deszkázni voltam. – mondtam ki egyszerűen.

- De nincs is deszkád. – vágták rá kórusban.

- Tudom.

- Várjunk csak.. – gondolkodott el Michael.

- …ha neked nincs is deszkád…- folytatta Skylar.

-…akkor máséval mentél.

Hevesen bólogattam, miközben ők egymás mondatait pótolták ki.

- Ami azt jelenti…

-…hogy...

-… nem egyedül voltál…

- hanem…

És akkor itt jött a mindnet eláruló tekintet. Luke éppen jött fel a lépcsőn aki hanyagul odaintett nekem (amúgy már rég becsengettek,szóval mi is késünk az óráról illetve ezek szerint ő is) mire én visszaintettem. Erre Michael és Skylar mindent tudóan egymásra néztek, aztán vártam a jelenetet mikor Skylar felsikít, majd Michael félrenyeli/kiköpi a ropit. Igen ezt várhattam. Helyette felráncigáltak a suli ajtaja előtt lépcsőről és egészen amíg be nem értünk az épületbe a takarító szertárába nem engedték el a bőrkabátomat.

Skylar becsapta maga után az ajtót aztán megigazította hosszú fekete szoknyáját és bakancsának fűzőjét. Aztán mélyen a szemembe nézett.

- Szent szar, Leila!!! Te kimentél vele gördeszkázni?! Most akarok tudni mindent!!!!! – visította miközben a karomat fogva ugrált fel-le és káromkodott ha a szoknyájára taposott.

- Hogy mehettél ki vele? Jó,tudom hogy nem éppen az az átgondolós tipus vagy,de hallod gondolkozz már! Éjszaka gördeszkázni, mikor három napig nem merted kitenni a lábad? Mikor tudod milyen genyák vannak kint éjjelente? Leilaaaaaaaaaa!!!!!! – szidott le Mikey. Néha rájön a gondoskodó bátyus érzet.

- Nem hiszem el, hogy te kilógtál vele és még egy hülye sms-t sem írtál, hogy „szia éppen a hét évvel ezelőtti legjobb barátommal deszkázok, ne ijedj meg ha reggel bazinagy táskákat látsz a szemem alatt”! Leila!!!!!

- Hihetetlen vagy Leila. Ezt mindig csodáltam benned. De ha anyádék előtt lebuksz?!

- Na kussoljatok. – intettem le őket egy pillanat alatt. És akkor elmeséltem, hogy, hogy volt. Minden részletet. Mindent amit mondott. Mindent amit csináltunk.

- ÚRISTEN EZ NAGYON ARANYOS. NEM ÉRDEKEL HOGY GÓT VAGYOK,HOL VAN MEGÖLELGETEM. – visította Skylar, mire Michael és én hirtelen érzelem kitörésén nevetni kezdtünk.

- Akkor most barik? – kérdezte zöldhajú barátom.

- Ja. Barátok. Mint hét évvel ezelőtt.

- ÚRISTEN. MEGISMERHETEM CALUMOT. ÚÚÚÚRISTEEEEEEEN. – kiabált tovább, mire ránk törték az ajtót.

- Hát ti? – kérdezte a takarítónő. Kedves asszony, tudja hogy sokat lógunk itt, ha magánbeszélgetéseket bonyolítunk le itt hárman.

- Már menni készültünk. Igaz lányok?

- Így van. – bólogattam hevesen.

- Leila, miért van rajtad napszemüveg? Idebent nincs arra szükség.

- Ó,dehogynem. Higgye el. Mindenkinek jobb ha ez rajta van. - felelte Michael helyettem,mire én megforgattam a szemeimet (bár ezt senki sem látta,hiszen rajtam volt a szemüveg) aztán elindultunk az óráinkra.