Hatodik Fejezet

- Te nem vagy normális! – meredtem Lukera, mikor bezárta maga után a kaput. A hangomat nagyon szívesen felemeltem volna, de nem tehettem. A környéken mindenki aludt. Csak mi nem.

- Most mit pattogsz? – vigyorgott,majd mellém lépett a főútra ahol én összefont karokkal topogtam (kicsit fáztam).

- Nem hiszem el, hogy rávettél arra, xboxozzak veled éjjel aztán meg kirángatsz az utcára, azzal a szándékkal,hogy éjjel félegykor te nekem gördeszka tanfolyamot fogsz tartani!

Luke kerekeire állította a deszkát majd az egyik lábával ide-oda tologatta.

- Ne izélj, jó buli lesz.

- Te mikor alszol? De most komolyan.

- Általában törin, a hosszú szünetben, fizikán meg irodalmon. De ez változó van amikor minden órát végig alszok, amit a suliban töltök. Nálam ilyenkor kezdődik a nap.

- Éjjel félegykor? – pislogtam értetlenül. – Ha hulla leszel, te hogy akarsz hatkor találkozni holnap? Vagy is ma?

- Most úgy csinálsz mintha te nem olvastál volna hétköznap te hajnal kettőig…

- Te leskelődtél utánam?!

- Nem, az ablakomból ha kinézek, és oldalra fordítom a fejem a te ablakod az utcával szemben van és mindig látom ha ég a lámpa.

Sóhajtottam majd a földön lévő gördeszkára pillantottam, aztán vissza Lukera.

- És most?

- Deszkázunk.

- Meddig?

- Ameddig bírjuk. Kezded?

- Neeem is tudom. Nekem ez sose ment annyira és… - hezitáltam. – nem tudom jó ötlet lenne ha ráállnék erre a guruló fadarabra.

- Ne sértegesd! – háborodott fel. – Hét éves korom óta a lelkét pátyolgatom, bár azóta mondjuk lecseréltem, de akkor se sértegesd!

- Elnézést.

- Na, hajrá Woods.

Luke nekem tolta a gördeszkát én pedig a szám szélét rágva néztem ahogy a lábamnak gurul. Egyik lábamat ráhelyeztem, a másikkal pedig egy kis löketet adtam a „járműnek” hogy meginduljon. Kissé imbolygott rajta az egyensúlyom,ahogyan a másik lábamat is ráhelyeztem, aztán pár másodperc után leugortam mikor neki mentem Lukenak.

- Kezdetnek nem rossz. De rosszul rakod fel rá a lábad azért imbolyogsz rajta. Kormányozni a hátsó lábbal tudod, ahogy úgymond dőlöngélsz, ha az rossz akkor legurulsz az útról, mint most.

Bólintottam, mint a kisdiák, aztán Luke megmutatta,hogy kell ráállni, hogy kell kormányozni, hogy löki magát. Szóval ő ott körülöttem elgurulgatott, aztán visszaadta, hogy ismét próbáljam meg. És megpróbáltam. És ment. Mondjuk lassan haladtam és nagyon kicsiket löktem, ezzel Lukeot teljesen kiborítva. A megjegyzésein nem bírtam megállni,hogy ne nevessek fel, így gyakran elvesztettem az egyensúly érzékemet és inkább lepattantam a deszkáról. Rengeteget nevettem a saját szerencsétlenkedésemen, meg Luke történetein, azon is hogy engem szekált. Megállás nélkül mosolyogtam, azon ahogy oltottuk egymást pedig, nagyon komoly arccal próbáltam az egészet a képébe mondani. Hét év alatt sok minden történik az emberrel. Vele legalábbis sok minden történt. A tíz éves Luke homályosan él az emlékezeteimbe, de tudom, hogy szeretett a gépen játszani és gördeszkázni. Közvetlen volt, és kedves. Én pedig tudom, hogy szerettem a barátja lenni. Nagyon.

 Egy idő után már nem csak a házunk előtt  gurulgattunk hanem messzebb is mentünk. Sokat hülyéskedtünk. Volt amikor direkt lelökött afféle „na elég a bénázásodból én jövök” lökettel. Három óra fele lassan haladtunk vissza a házunk fele. Ő mellettem gurult én pedig totyogtam. Fáztam, álmos voltam és kimerült. Bele se mertem gondolni abba, hogy fogok kinézni reggel.

- Na kövi tanfolyamot mikor tartsuk? – villantotta felém a mosolyát Luke.

- Szerintem már elég profi vagyok.  Gurulni és kormányozni tudok és ez nekem bőven elég.

- A következő lépés a gyorsaság lesz. Mert, elég nyomi tempóban gurulsz.

- Csak óvatosan. – vontam meg a vállam, majd az eget fürkészve sétáltam tovább.

- Mi lett azzal a Leila Woodszal aki nem ismerte azt a szót, hogy „óvatos” és „megfontolt”?

Nem mondtam először semmit, csak Lukera pillantottam. A tekintete komoly volt, de valahol ott bujkált apró mosolya.

- Elütötte egy busz. – vágtam rá, majd ismét az égre emeltem a tekintetem.

- Mikor?

- Nem tudom. Nem emlékszem. Csak… csak nem ugortam egyből fejest a dolgokba. Volt, hogy nem is ugortam,hanem kikerültem azt a bizonyos kutat. És ne kérdezd miért,én.. én sem tudom.

- Akarsz még menni rajta? – torpant meg, a deszkát pedig fél lábával tartotta.

- Nem. Képtelen vagyok rá. Elfáradtam.

- Állj rá, majd löklek.

Gondolkodás nélkül ráálltam a  gördeszkára, Luke pedig a derekamnál fogva tolni kezdett lassan előre.

- Egyensúlyoznod neked kell. – nevettet mikor megbillentem.

Kis ideig egyikünk sem szólt egy szót sem. Ő csendben tolt a derekamnál, vagy húzott a kezemnél fogva, én pedig hol a földet hol az eget bámultam. Az agyam megállás nélkül kattogott, a szemhéjam pedig fokozatosan nehezedett.

- Luke. – szólítottam meg halkan. Már a házunk előtt voltunk a főúton így leszálltam a gördeszkáról, és megálltam közvetlen vele szembe. – Kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Ez a.. szóval ez a deszkázás meg minden.. ez tulajdonképpen azért volt mert.. na tehát attól hogy kimaradt hét év, ugyanonnan folytatjuk ahonnan abbahagytuk? Hogy én seggre estem te pedig felhúztál azután… - hebegtem.

- Szóltak neked, hogy menned kell mert vacsora. Sokáig bámultál. Aztán elengedted a kezem. Aztán hazamentél. Én pedig nem láttalak többet. Mondhatni igen.  Vagy csak azért mert hiányoztál. Úgy értem hiányzott az a Leila akire tíz évesen emlékeztem. Csak hogy.. már nem vagy tíz éves és nem pedig olyan mint a tíz éves Leila. – túrt bele zavartan a hajába, mire halványan elmosolyodtam. – De tudom, hogy ha nem beszélnénk és nem találkoznánk akkor meg ez a Leila hiányozna, mint a legjobb barátom. És jobban hiányozna mint a tíz éves.

- Legjobb barátok? – tartottam felé a kisujjam.

- Legjobb barátok. – megráztuk a kisujjunkat. Egyfajta ígéret. A legjobb barátom marad.

- Visszakísérsz?

Luke a deszkájával együtt visszakísért a mi házunkba, és türelmesen megvárta míg visszaöltözök a pizsamámba, aztán bebújok az ágyamba.

- Áll még a hat?

Túl fáradt voltam, így csak egy aprót bólintottam.

- Megyek hagylak aludni. Majd találkozunk. – suttogta aztán odajött az ágyamhoz aztán…. aztán megpuszilta a fejem búbját.

- Halkan menj ki. – motyogtam a szememet pedig már lecsuktam. Megsimogatta a hajam aztán lekapcsolta a lámpát és halkan kiosont. Engem meg azonnal elnyomott az álom.

Másnap reggel, marha nagy késésben voltam, és az pedig még jobban idegesített, ahogyan Ashton sürgetett. Mikor kirázott reggel az ágyamból és elmondta hány óra, mint akit puskából lőttek ki, úgy rohantam el fogatmosni és rendbe szedni magamat.

- Te jó is-ten. – motyogtam a tükörképemet bámulva. A szemeim alatt olyan karikák húzódtak, hogy hiába próbáltam eltűntetni mindenféle varázsszerrel egyszerűen nem ment. A Marsról is tökéletesen látszódtak zöld szemeim alatti karikák. Bah, mindegy.

Visszarohantam a szobámba és kapkodva rántottam fel magamra egy térdnél szakadt farmert, és egy egyszerű háromnegyedes ujjú szürkepólót. A nyakamba akasztottam a félholdat ábrázoló nyakláncomat, aztán a hosszú, borzalmasan hullámos hajamat felfogtam magasra a fejem tetejére egy lófarokba. Oké, megvagyok. Zombi kinézet,üvölt rólam az alváshiány, de megvagyok. Felkaptam az íróasztalom mellett heverő hátizsákomat, és futottam le az előszobába. Illetve egyszer még visszafordultam a napszemüvegemért, de utána tényleg rohantam le.

- Megvagyok. – intettem Ashtonnak aki a nappaliban ülve várt rám.

- Ideje volt. Menj a kocsiba, a suliban eszel valamit, reggelire nincs idő.

Akkor hát, ennyit a friss narancsléről. Brühühühü.

Felkaptam fekete convcersemet, majd a bőrdzsekimet, ordibáltam egyet a szüleimnek,hogy „Iskolába mentem, majd jövök” és azzal kivágtam az ajtót. Kint körülbelül 15 fok lehetett, a szél pedig erősen fújt és rögtön megcsapta a hideg levegő az arcomat, Ash kinyitotta a kocsit én pedig bepattantam az anyós ülésre. A napszemüveget felvettem ezzel eltakarva hatalmas táskáimat a világ elől. A bátyám bedobta hátra a hátizsákját majd beült a vezetőüléshez és beindította a motort. Tíz perces késéssel elindultunk a sulim felé. Ő nem volt késésben, csak egy kicsit megcsúszott a reggeli rutinjaiban én viszont eléggé késésbe voltam.

- Hogy aludtál? – kérdezte.

- Öhm,jól..

- A zombi fejed nem ezt mondja. Mit csináltál?

Sóhajtottam. – Olvastam.

- Tényleg? És mit?

- Az egyik új könyvet, amit a napokban vettem. – füllentettem.

- És mikor olvastál? Gördeszkázás előtt, vagy gördeszkázás után?

A fejemről üvöltött, hogy legszívesebben elkáromkodnék mindenfélét, erre Ashton csak jóízűen felnevetett.

- Nekem ne próbálj kamuzni, anyuéknak sosé köpnélek be, és különben is tudom, hogy nem vagy hülye Leila, tudom, hogy tudod mit művelsz és a világért se szólnék bele semmibe se, de borzalmasan nézel ki, ezért muszáj aludnod.

- Ezt szeretik a lányok hallani korán reggel. – dünnyögtem. – Egyébként honnan tudtad meg?

- Összefutottam Lukeval a folyosón aztán söröztünk és beszélgettünk.

- Te meghívtad egy sörre? – vontam össze a szemöldököm.

- Ja, dumáltunk. Mesélte, hogy mit csináltatok és hogy jól elvoltatok. Újra besztfrend?

- Nem tudom. A frend az biztos. Azt hiszem.

- Én kedvelem őt Leila. Normális, mint volt.

- És balhés. Sok történetet mesélt.

- Na, legalább nem csak Skyt meg Michaelt rántod magaddal hanem majd őt is és akkor teljesen király minden. Két balhés meg a csatlósok.

- Ne rohanj előre,Ash.

Közvetlen a suli előtt kirakott, majd úgy köszönt el, hogy „ne nyáladdz a füzeteidre ha elalszol” és elhajtott. A késésünket behoztuk, azzal hogy kimaradt a reggelim, és hogy Ash gyorsabban ment a szokásosnál. Odabattyogtam a szokásos helyen ücsörgő barátaimhoz akik megint ropit majszoltak.

- Reggelt. – köszöntem hanyagul majd levágódtam Skylar mellé és rögtön a ropis zacskóba nyúltam ami nála volt.

- Leila nem is süt a nap. Te most engem kopizol? – nevetett. Leemeltem a fejemről a napszemüveget, mire ők teljesen kiakadtak.

- Szent szar,vedd inkább vissza! – kapta ki a kezemből a szemüveget Michael és visszatette a fejemre.

- Hány kiló alapozóval próbáltad? Várj, hány tonna alapozóval próbáltad? Várj, egyáltalán mennyi szart kentél a fejedre?! – pislogott nagyokat Sky.

- Mindent amit lehetett, de rájöttem,hogy semmit sem ér, így csak a szokásos minimális van a fejemen.

- Mi a francot csináltál?

- Én.. szóval nem aludtam sokat.

- Tényleg? – horkantotta Michael, majd egy két újabb ropiszálat vett ki Skylar zacskójából.

- Leila, tudni akarom mit csináltál. Elkezdted az Elakadó lélegzet című könyvet? Úristen,jó? Azt én is elakarom majd olvasni. Majd kölcsönadod? – fecsegett a mellettem ülő gótlány.

- Nem, nem kezdtem el. Nem olvastam. Semmit sem.

- Akkor meg? – értetlenkedett Michael. – Ti max azért éjszakáztok, hogy sokáig netezzetek vagy hogy kiolvassatok egy 400 oldalas könyvet.

- Köszönöm Michael Clifford, ezzel teljesen leminősíted az így is szerencsétlen életemet. – forgatta a szemét Skylar. Milyen üdék. – Na halljam. Mit műveltél az éjjel Ms.Woods?

Kisepertem pár rakoncátlan tincset az arcomból majd sóhajtottam. Nagyot. Kétszer.

- Deszkázni voltam. – mondtam ki egyszerűen.

- De nincs is deszkád. – vágták rá kórusban.

- Tudom.

- Várjunk csak.. – gondolkodott el Michael.

- …ha neked nincs is deszkád…- folytatta Skylar.

-…akkor máséval mentél.

Hevesen bólogattam, miközben ők egymás mondatait pótolták ki.

- Ami azt jelenti…

-…hogy...

-… nem egyedül voltál…

- hanem…

És akkor itt jött a mindnet eláruló tekintet. Luke éppen jött fel a lépcsőn aki hanyagul odaintett nekem (amúgy már rég becsengettek,szóval mi is késünk az óráról illetve ezek szerint ő is) mire én visszaintettem. Erre Michael és Skylar mindent tudóan egymásra néztek, aztán vártam a jelenetet mikor Skylar felsikít, majd Michael félrenyeli/kiköpi a ropit. Igen ezt várhattam. Helyette felráncigáltak a suli ajtaja előtt lépcsőről és egészen amíg be nem értünk az épületbe a takarító szertárába nem engedték el a bőrkabátomat.

Skylar becsapta maga után az ajtót aztán megigazította hosszú fekete szoknyáját és bakancsának fűzőjét. Aztán mélyen a szemembe nézett.

- Szent szar, Leila!!! Te kimentél vele gördeszkázni?! Most akarok tudni mindent!!!!! – visította miközben a karomat fogva ugrált fel-le és káromkodott ha a szoknyájára taposott.

- Hogy mehettél ki vele? Jó,tudom hogy nem éppen az az átgondolós tipus vagy,de hallod gondolkozz már! Éjszaka gördeszkázni, mikor három napig nem merted kitenni a lábad? Mikor tudod milyen genyák vannak kint éjjelente? Leilaaaaaaaaaa!!!!!! – szidott le Mikey. Néha rájön a gondoskodó bátyus érzet.

- Nem hiszem el, hogy te kilógtál vele és még egy hülye sms-t sem írtál, hogy „szia éppen a hét évvel ezelőtti legjobb barátommal deszkázok, ne ijedj meg ha reggel bazinagy táskákat látsz a szemem alatt”! Leila!!!!!

- Hihetetlen vagy Leila. Ezt mindig csodáltam benned. De ha anyádék előtt lebuksz?!

- Na kussoljatok. – intettem le őket egy pillanat alatt. És akkor elmeséltem, hogy, hogy volt. Minden részletet. Mindent amit mondott. Mindent amit csináltunk.

- ÚRISTEN EZ NAGYON ARANYOS. NEM ÉRDEKEL HOGY GÓT VAGYOK,HOL VAN MEGÖLELGETEM. – visította Skylar, mire Michael és én hirtelen érzelem kitörésén nevetni kezdtünk.

- Akkor most barik? – kérdezte zöldhajú barátom.

- Ja. Barátok. Mint hét évvel ezelőtt.

- ÚRISTEN. MEGISMERHETEM CALUMOT. ÚÚÚÚRISTEEEEEEEN. – kiabált tovább, mire ránk törték az ajtót.

- Hát ti? – kérdezte a takarítónő. Kedves asszony, tudja hogy sokat lógunk itt, ha magánbeszélgetéseket bonyolítunk le itt hárman.

- Már menni készültünk. Igaz lányok?

- Így van. – bólogattam hevesen.

- Leila, miért van rajtad napszemüveg? Idebent nincs arra szükség.

- Ó,dehogynem. Higgye el. Mindenkinek jobb ha ez rajta van. - felelte Michael helyettem,mire én megforgattam a szemeimet (bár ezt senki sem látta,hiszen rajtam volt a szemüveg) aztán elindultunk az óráinkra.

Ötödik Fejezet

 Suli után Michaellel és Skylarrel a parkolóban találkoztam, és úgy indultunk a Banana Caféhoz. Az utca ahol volt, most nyüzsgő és élettel teli volt. Pedig ez még nem tartozott a belvároshoz. Kiöltözött emberek járkáltak kávéval a kezükben, miközben mobiljaikat szorították a fülükhöz, hozzánk hasonló kamaszok sétáltak vidáman. Fogalmuk sincs, hogy ez a  hely éjszaka rosszabb mint a gettó. Vagy csak nekünk volt olyan.

A kávézó dugig volt, nagyrészt üzletemberek és fiatalok telepedtek le az asztaloknál. Jókedvűen beszélgettek, ettek, van aki a sarokban ült a laptopja előtt és azt böngészte.

- Van itt egyáltalán hely? – kérdeztem felmérve a terepet.

- Ott. – mutatott előre Sky. – Michael ülj be oda.

- Szerezz valami shaket. Mindegy milyet. – bólintott Michael majd Sky kezébe nyomott némi pénzt. A pulthoz sétáltunk és az árlistát néztük.

- Miért nem figyel ránk senki? – könyököltem a pultra.

- Te láttad mennyien vannak? Rosszabb mint a suli.

- Nem. Nem az.

- Tök mindegy, sokan vannak. Megvan mit akarsz?

-  Van szedres shake. Úgy,hogy azt hiszem azt. Te?

- Banánsplit. Michael meg kap egy epres shaket és örüljön. Úgy is szereti az epret.

Türelmesen megvártam míg az egyik pultos felénk fordul és rendelhetünk. Addig Sky elmesélte az izgalmas kémia óráját, mikor már tényleg elhitte, hogy felrobbanhat a teremben lévő összekevert cucc, de aztán mégsem, és így hatalmasat csalódott. Pedig elképzelte ahogy Mr. King arcába robban. Egy gót lány morbid elképzelései.

- Segíthetek? – fordult felénk egy srác. Szerintem két percen keresztül tátott szájjal bámultam rá.

- Hé,Leila. – szólított.

- Én behalok. – suttogta mögöttem Sky.

- Mit kértek? – kérdezte. Szájpiercingjét fogai közé vette és féloldalasan elmosolyodott. Érthető miért lóg itt sok velem egykorú csaj.

- Egy szedres shaket. – préseltem ki magamból a szavakat.

- Neked Sky?

- Ümmm, banánsplit, meg egy epres shake.

- Az kicsit érdekes párosítás, nem? – vonta össze a szemöldökét.

- A shake nem nekem lesz.

- Vágom. Pár percet várjatok. – mondta, majd elvonult.

Sky mellém lépett majd összenéztünk.

– Ne nézz így rám nem tudtam hogy Luke itt dolgozik. A nyomozásom odaáig nem terjedt még el, hogy ilyeneket is tudjak. - mondta halkan miközben védekezően felemelte a kezét.

- Tudta, hogy ma jövünk ide?

- Kétlem. Mondjuk ha mögöttünk ült a lépcsőnél vagy valahol reggel ott volt akkor lehet.

- De nem volt ott. Mikor mi indultunk reggel a kocsija még a ház előtt volt.

- Leila, passzolom. Majd nyomozok.

Luke visszaért kezében a shakekkel és a banánsplittel. Fizettünk, majd magunkhoz vettük a rendelt dolgokat.

- Egészségetekre.

Michael a telefonját babrálta mikor leültünk mellé.

- Mi tartott ennyi ideig?

- Nagy volt a sor. Nesze, epres. – tolta elé Skylar a shakét.

- Köszi.

Megvártuk míg Skylar elnyammogja a banánsplittet (minden egyes falat után elmondta, hogy ez mennyire marhajó) illetve Michael a shakét utána távoztunk. Az én shakem még félig tele volt mikor eljöttünk.

Előbb kiraktuk Skyt a házánál, aztán pedig Michael hazadobott engem.

- Oké vagy? – fürkészett kíváncsian.

- Igen,persze. – bólogattam. Michael nevetni kezdett.

- Mi van?

- Ne mondd, hogy azért sápadtál le mert Hemmings szolgált ki.

Azt hittem abban a pillanatban félrenyelem a maradék italomat.

- Te tudtad?

- Tonyval gyakran járunk oda. Szerinted miért nem használok én google mapset hozzá, vagy kértem tőletek segítséget? Sokszor beugrunk kávéért, vagy anyáéknak onnan viszek sütit.

- Egyszer sem mondtad.

- Mert nem érdekelt, téged. Megvoltál nélküle.

- Mi nélkül?

- A kávézó létezése nélkül. Csak nem másra gondoltál? – nevetett.

- Na szia Clifford. – mondtam, majd a szememet forgatva kiszálltam a járműből.

- Majd üzenek. – köszönt el, és elhajtott.

Otthon, volt ötig két órám, hogy megírjam a leckémet, megtanuljam a szóbelire valókat, aztán pedig elmenjek balettra.

Baletton többször rontottam mint általában, Skylar meg a kialvatlansága miatt teljesen nem volt a toppon. Többször esett, mint amennyiszer forgásokat csináltunk. Egyikünknek se ment az edzésre való összpontosítás. Nekem bezavartak a hülye gondolataim Skylar meg csak álmos volt, nyűgös, figyelmetlen és kedvtelen.

Tényleg hiányozna? Hogy hiányozhatna? Ha eddig megvoltam nélküle, ezután is megleszek. Ez is mind Ashton hibája, sokkal jobb volt amíg kerültem a suliban, az utcában és így mindenhol ahol tudtam hogy ő is jelen van. Jobb volt amíg szinte tudomást sem vettem a létezéséről, hogy tulajdonképpen van ő a szembe szomszéd srác, aki él virul, teljesen jót tett számára a pubertás és hasonlók. Elvoltam a saját világomban. Léteztem én, a családom, Skylar és Michael a balett és nekem elég volt ennyi. Most meg tessék, leüt két idegent, bemászok hozzá az ablakon, neki megyek a folyosón, egy olyan kávézóban futok vele össze ahova véletlen keveredtem, és ez pedig Skylar hibája és péntek óta minden fura. Csak négy nap telt el, és nekem már valami nem oké. Csak én sem tudom, hogy mi.

Edzés után, Skylar szülei hazavittek engem, otthon pedig bekajáltam aztán arra hivatkozva, hogy, kimerültem (ezzel burkoltan közöltem, hogy hagyjanak békén) a szobámban a füzetembe irkáltam. Féltizenegykor mikor már ínhüvelygyulladást kapott a jobb kezem elvonultam zuhanyozni. Hosszú percekig hagytam, hogy a forró víz végig folyjon a bőrömön. Miután végeztem, megpróbáltam valamennyire szárazra törölni a hajamat majd lazán felkötöttem egy kontyba. Megmostam a fogamat majd visszaindultam a szobámba. Imádtam, hogy a szobám a fent fürdővel volt szemben, gyorsan elérhető volt, és ennek különösen akkor vettem nagy hasznát mikor hányásos betegségben szenvedtem.

Mikor kinyitottam a fürdőszoba ajtót megtorpantam. Úgy emlékeztem, hogy nyitva hagytam a szobaajtómat, de csukva volt. Nem foglalkoztam vele, úgy gondoltam hogy anya zárta be mikor ment aludni, és zavarta hogy nyitva van. Beléptem a halványfényekkel kivilágított birodalmamba,majd bezártam magam után az ajtót. Az ablakom felé pillantottam aztán hirtelen a lábam a földbegyökerezett. A levegővétel egyre nehezebbé vált. Először sikítani akartam, de egy hang nem jött ki a hangomon, aztán pedig rájöttem, hogy teljesen fölösleges.

- Jézusom, ne nézz már így! Nem betörő vagyok. – nevetett Luke. – Nem csak te tudsz bejutni más házába. Mondjuk én egyszerűbb módot választottam. Nincsenek balerina lábaim amivel feljutok egy ablakhoz, de az még hagyján, olyan lehetőség sincs itt ahol felmászhatnék. A láb és a hajlékonyság csak részletkérdés. Ha lenne esetleg én is eljátszhattam volna, hogy menő kommandós vagyok, vagy esetleg kém, és akkor menő lennék és betudtam volna jutni a szembe szomszéd lány ablakán át a szobájába, de nincs, Pókember képességeimet nem fedném fel és tudom hogy ez hihetetlen, de még nem láttak minket egyszerre egy helyen.

- Te…

- Nézd, nem azt mondom, hogy én vagyok Pókember de valld be sehol sem láttak még minket egyszerre. Éppen ezért nem másztam fel a falon át, meg huh, anyádék megtudják eléggé kiborulnának. Összemaszatolnám a kezemmel a házatok falát és…

- Luke, leszarom Pókembert. Mit keresel itt? Várj, egyáltalán, hogy jutottál be? – vágtam a szavába.

- Átmásztam a kerítést, aztán a terasznál megkerestem a rejtett kulcsot, kinyitottam az ajtót, és tessék, itt vagyok. Egyszerűbb és energiatakarékosabb mint a te módszered. És még mindig ugyanott tartjátok azt a kulcsot.

- Abba belegondoltál mi lesz ha meglátnak a szüleim?

- Persze. Köszönök és közlöm, hogy szép a házatok.

- Te egy idióta vagy.

- Neked meg klassz a pizsid. Ari rajta az a zebra. – mosolygott majd helyet foglalt az íróasztalomnál lévő széken.

- Komolyan mit keresel itt? – pislogtam értetlenül miközben az ágyamra telepedtem.

- Mondtam, hogy még később találkozunk.

- Ez elég későn van.  De különben is találkoztunk a Banana Caféban is.

- Az nem olyan, dolgoztam, úgy kellett hogy kezeljelek mint egy vendéget. És különben is, nem ér hogy csak te szöksz át máshoz. Én sosem csináltam, ideje volt. 

- Direkt hangsúlyoztad ki, azt hogy sosem szöktél át máshoz?

- Direkt.

- Luke, komolyan kérdezem: Mit keresel itt? Ne kezdd megint azzal, hogy..

- Csak látni akartalak. – vágott a szavamba miközben a pulcsiját babrálta. Nekem pedig a szívem kihagyott egy ütemet. Vagy kettőt.

- Ümm, akkor.. itt vagyok. – mutattam magamon végig, kissé bénán.

- Látom. – mosolygott. – Mit csinálsz holnap?

- Hát, a tanuláson kívül gondolom semmit.

- Akkor hatra gyere ki a házad elé.

- Miért?

- Ne kérdezz, csak majd gyere ki. Jó?

- Ezt nem lehetett elintézni neten,telefonon, esetleg a suliba vagy ott a kávézóba?

- Ez így feelinges, Leila.

Luke felemelte az asztalomon heverő füzetemet amiben a firkáim vannak.

- Azt.. azt inkább tedd le..

- Miért? – forgatta, majd folyamatosan kinyitogatta.

- Mert.. mert nem közszemléletnek van.

- Miért?

- Mert.. csak.. Olyan is van benne ami.. ami.. szóval senkire sem tartozik

-  Senkire?

- Senkire?

- Még rám se? – pislogott hihetetlenül.

- Luke, hét éven át nem beszéltem veled, sőt, nem is láttalak a sulin kívül, és pénteken leütöttél valami elmebeteget, aztán én átmásztam az ablakodon át hozzád, aztán most meg te vagy itt nem tudom miért. Nem, még rád sem.

- Jogos. Szép érvelés. – bólintott, majd visszatette a füzetet. – Álmos vagy?

- Ümm,nem.

- Klassz, öltözz át. – csapta össze a tenyerét és felpattant.

- Mi van?

- Előrébb hozzuk azt amit holnap akartam, így majd holnap csinálunk mást. Na, öltözz!

- Luke, már elmúlt tizenegy, tuti nem!

- Ne izélj, eltakarom a szemem!

- Luke!

- Mi van? Nyugi, majd ha lebuksz elmondod, hogy miattam van, a szüleid úgy is imádtak mindig.

- Miért most imádnak szerinted?

- Leila, én ellenállhatatlan vagyok. Száz százalék, hogy még mindig imádnak.

- Hogy te mekkora..

- Na öltözz át, lent megvárlak.

- Ne menj le, kinyírnak ha megtalálnak!

- Nem, hisz imádnak.

- Ne mozdulj. Maradj itt. Oké?

Luke sóhajtott majd engedelmesen bólintott és visszaült a székbe. A ruhásszekrényemhez ugrottam és elővettem ugyanazt a fekete pulcsit amiben pénteken voltam nála, egy leggingst egy bő pólót és egy melltartót is. Kiosontam a szobámból át a fürdőbe. Ledobtam a pizsamámat, és gyorsan felkaptam a magammal behozott ruhadarabokat. Kibontottam a hajamat, és átfésültem. Szörnyen sok,szörnyen hullámos. Bah.

Visszaindultam a szobámba de amint kivágtam az ajtót Dlyannel találtam szembe magam. Basszus.

- Hát te? – nézett rám értetlenül.

- Én.. csak fáztam.- füllentettem.

- De itthon nincs is hideg. – értetlenkedett. – Mész valahova?

- A szobámba.

- És utána?

- Ümm, az ágyamba.

- De, hát így meleged lesz. Tuti nem mész valahova?

- Persze. Miért nem alszol?

- A nyolcévesek is felkelnek és kijárnak hajnalba pisilni.

- Aham.

- Kivel találkozol?

- Senkivel.

- Leila! Kérek öt dollárt és nem köplek be.

- Egy nyolcévesnek aludni kéne.

- Nem, egy nyolcéves új focilabdára üzletel. Nos?

Egy este két sárc bosszant fel. Kezdd elegem lenni.

- Gyere. – ragadtam meg a karját és berántottam magam után a szobámba.

- Dylan, ő Luke régen vele fociztál, Luke ő Dylan egy irritáló nyolcéves aki ügyesen bizniszel.- mutattam be őket egymásnak.

- Jó látni haver. – üdvözölte Luke.

- Téged is bár te nem is így néztél ki. Leila, most elszöksz a volt legjobb barátoddal aki most már a pasid?

A szemöldököm perceken belül a plafont érintette.

- Nem. Nem. Nem. Nem a pasim, nem szököm el, itt a hülye öt dollárod, vegyél magadnak labdát, szép álmokat Dlyan. – nyomtam a kezébe a kívánt pénzösszeget és kitoloncoltam a  szobámból.

- Örültem Luke!

- Én is!

Dylan elhagyta a szobát Luke pedig fuldokló röhögésben tört ki.

- Kedvelem. – nyögte ki röhögve.

- Menjünk már. Maradj mögöttem. Ne szólalj meg. Ne köhögj. Ne tüsszents. Lépj halkan.

- Levegőt vehetek?

- Ó, igaz. Ne szuszogj. Te hangosan szuszogsz.

- Nem is! Már nem szuszogok hangosan!

- Kuss, és gyere.

A pulcsim kenguru zsebébe rejtettem a telefonomat, majd lekapcsoltam a szobámban a lámpát és halkan kinyitottam az ajtót. Úristen, Lukenak még a sötétben is csillogott a szeme. Intettem neki,hogy jöjjön ő pedig követett engem. Bezártam a szobaajtómat, majd a pulcsija ujját megragadva húztam magam után. A házunkat teljes sötétség vette uralmába és csak reménykedni mertem abba, hogy mindenki alszik beleértve Dlyant is. Nem bírom elképzelni a szüleim fejét, ahogy észreveszik, hogy a szembe szomszéddal szököm, vagy Ashton mindent eláruló perverz tekintetét. A húgom pedig szerencsére azt se tudja kicsoda Luke.

Óvatosan lépkedtünk lefele a lépcsőn, de egy pillanatra azt hittem előrebukok mikor Luke a sarkamra lépett. Aztán elkapott. A derekamnál. Na jó.

- Vigyázz már! – sziszegtem.

- Bocsi.

Mikor leértünk előre szaladtam a bakancsomért ami a bejárati ajtónál volt, aztán a hátsó ajtón keresztül elhagytuk a házunk részét.

- Te idióta, magad után becsukni a kaput luxus? – még mindig suttogtam.

- Senki sem vette észre. Na, menjünk.

- Még is hova?

- Hozzánk.

- Te most szórakozol.

- Nyugi még jövünk ide ki. – mosolygott majd elindult.

- Jó de..

- Muszáj ennyit kérdezned?

- Én magamnak iktatok be szökési manővereket, nem pedig a szomszéd intéz nekem!

- Nem is intéztem. Meglepetés szerűen megérkeztem, te pedig nem hajtottál el idegesen, hanem mivel kalandvágyó természeted van és egyben túlságosan is kíváncsi vagy, jöttél.

- De mi a terved?

- Majd meglátod Leila. Te is úgy ugrasz bele a sötétbe, hogy nem tudod mi vár ott.