Első Fejezet

- Leila! Leila!

Anyu kiabálása folyamatosan erősödött. Léptei egyre inkább a szobám ajtaja felé közeledtek, majd bumm, szinte feltépte.

Menő gurulós székemben felé fordultam és kíváncsian fürkésztem az arcát.

- Reggeli van. Gyere,mert elkésel.

Becsuktam az asztalomon a vastag virágmintás füzetemet,majd felpattantam a székből.

- Mióta írsz?

- Nem tudtam aludni. – vontam meg a vállam,  miközben az emeletről lefele sétáltunk.

- Állandóan őrült elképzeléseket és történeteket írsz, és mindig emiatt nyafogsz, mert nem alszol és álmos vagy.

- Amiket írok azok nem őrültségek anya. Csak szimplán kósza gondolatok,érzések,elképzelt események, amiket szeretek lejegyzetelni. Később a gyerekemnek odaadom, ezáltal ő tanulhat majd az én hibáimból amiket elkövetek. És, majd ő is megszereti az olvasást. – magyaráztam neki büszkén.

- Ez mind szép és jó,de akkor is aludnod kell rendesen.

- Mire van a hétvége? – vigyorogtam rá, majd bevonultam az étkezőbe.

Üdvözöltem a családomat egy „péntek van ezaz” féle köszöntéssel,és leültem Ashton mellé az asztalhoz. Velem szemben Lia, joghurtot evett, mellette Dylan pedig a virsli darabokkal focimeccseset (???) játszott, apu pedig a zöldségek között válogatott.

Minden reggeli úgy néz ki nálunk mintha karácsonykor a rokonságot kell étellel elhalmozni. Álmosan, de jó hangulatban telnek mindig, kivéve akkor mikor a legutolsó falatokért megy a küzdelem.

 A reggeli után a konyhában ültem a pulton egy pohár narancslét lötyögtetve a kezemben.

- Eldoblak ma a suliba. – lépett be Ashton a konyhába.

- Pont ráérsz?

- Ja,ma reggel egyenlőre nincs semmi. Megvan mindened?

- A cuccom már a nappaliban van,a narancslé a kezemben. Ez mindenem.

- Idd meg és mehetünk. – csapta össze a tenyerét miután a mosogatóba tette a kávés  bögréjét.

 Kiittam,az utolsó két kortyot is a poharamból,a mosogatóba helyeztem majd a cuccomért  mentem. Ash türelmesen megvárt míg téblábolok a lakásban lányszokásaimhoz híven,majd  belebújtam fekete tornacipőmbe és készen álltam az indulásra.

- Még ne. – lépett be apu a bejárati ajtón,aki épp a szemétkivitelből jött vissza. – Még kint van,majd most fog indulni.

- Már nyolc éve ez megy,meddig akarod kerülni a volt legjobb barátodat Leila? – dünnyögte   Ashton majd a falnak dőlt.

- Én nem kerülöm. Én csak…nem akarom,hogy..találkozzunk.

- Tehát kerülöd.

- Nem,erről szó sincs.

- Michael szerint,mióta egyszer megpróbáltál köszönni neki a suliban de nem igazán jött  össze,azóta próbálsz tudomást sem venni róla. És,ő sem vesz rólad. Akkor miért parázol?  Kezeld úgy mint egy szomszédot! Nem váltatok el haragban Leila. Nincs okod kerülni Luke-  ot.

 Sóhajtottam,majd egy aprót biccentettem.

- Menjünk.

 Ashton kiment előttem és egyenesen a ház előtt parkoló kocsijához ment. Én pedig apró  lépésekkel követtem,végig a tornacipőm orrát bámulva. Nem akartam felnézni. Valójában  nem mertem.

- Leila,ne totyogj!

 Ashton figyelmeztetésére felkaptam a fejemet,és akkor a tekintetem az előttünk álló házra  irányult. Az előtte lévő autóra és az autó körül mozgó fiúra.

 Luke Hemmings. Az a srác aki közvetlenül akkor költözött ide a szüleivel,mikor mi.  Ugyanazon a napon,ugyanabban az időben. Mindössze négy évesek voltunk,mindketten.  Mikor a szüleim a dobozokat cipelték be,és Ash is segített, én a padkán ücsörögtem a ház  előtt a plüss lovammal Debbyvel. Luke pedig odajött. Rám mosolygott és leült mellém a  padkára. Aztán pedig bemutatkozott,és megdicsérte a rózsaszín flitteres tornacipőm,amit  amúgy már soha nem vennék fel,de akkor nagyon jól esett,hogy ő a cipőmet dicséri. Luke  közvetlen volt és bátor. És miután barátok lettünk,sosem hagyott magamra. Kedvelte  Ashtont, a szüleim kedvelték őt,én pedig szerettem náluk lenni,és kedveltem a szüleit. Most  is kedvelem őket, de nem beszélek velük. Ahogyan Luke-val sem. 10 éves voltam,amikor  utoljára úgy nevetett velem mint a legjobb barátom,és az is amiatt volt mert hatalmasat  estem a gördeszkáján. Utolsó emlékem az,hogy én hanyatt fekszem az úton ő pedig  nevet,majd felsegít a földről,és mélyen a szemembe néz. Nem emlékszem utána mi  történt,miután elengedte a kezemet. Az emlékeimben csak ott állunk az úton ő pedig a  kezemet fogja,miután felhúzott engem a földről.

 Azt hiszem megváltozott. Sosem beszéltünk többet. Azután sem,hogy egy középiskolába  kerültünk. Egy év választ el attól,hogy végzős legyek,és kezdjek valami hasznosat az  életemmel,amibe úgy néz ki,ő nem lesz a része. Pedig én mindig azt hittem,hogy ő az aki  az életemben végig nagy szerepet fog játszani. Egy kilenc évesnek nincsenek ilyen  gondolatai, igaz? Hát..talán mégis.A kilenc éves Luke közvetlen, bátor és vidám volt. A  (már) tizenhét éves Luke,félelmetes, csendes,és akárhova megy úgy tűnik mintha minden  emberben hagyna valami nyomot. Az emberek megjegyezik a megjelenése és a belépői  miatt. A lányok meg szimplán a kinézete, a dögös szájpiercingje miatt is. A pubertás jót  tesz a srácokkal,ez teljesen igaz. Vele pedig nagyon jót tett.

- Leila!

  Ashton meglengette előttem izmos karját.

- Tessék? – pislogtam értetlenül.
 - Elég az álmodozásból,elkésel. És én nem magyarázlak ki még egyszer.

- Megyek.

  Ashton beszállt a vezető ülésre,én pedig kinyitottam az anyós ülés oldalán lévő ajtót. Még    egy utolsó pillantást vetettem rá.

 Luke a vezető ülés ajtajánál állt,kész állva arra,hogy bepattanjon az autójába és elinduljon  az iskolába. Még sem tette. Valamit nézett,szüntelenül.

 Engem nézett.