Második fejezet

Ash kirakott a suli előtt, aztán tovább hajtott. Megigazítottam magamon fekete szoknyámat,majd a bejárat felé vettem az irányt. A lépcsőnél már ott volt Michael és Skylar és Michael vadul magyarázott Skylarnek aki unottan pislogott az éppen kékhajú barátomra.

-  Sziasztok. – léptem oda hozzájuk.

- Valami nem oké vele. - mutatott rám Sky, majd méregetni kezdett. Azthittem teljesen         belemászik az arcomba

- Tényleg. – állapította meg Michael,kicsit sem zavartatva magukat,hogy amúgy én is itt vagyok a társaságban.

- Mi volt ma reggel Woods? – húzta kíváncsi mosolyra az ajkát a legjobb barátnőm. Skylar     ijesztő lánynak tűnhetett. Ijesztően szép lánynak. Ijesztően szép gót lánynak. Színek nem     igazán mutatkoztak meg soha az öltözékében, a fehéret pedig utálta,így néha a szürkét és   a feketét kombinálta illetve a vöröset,és van egy kész bakancsgyűjteménye. A haja pedig    (eredeti!) vörös amiért marhára irigyeltem mindig is,és amikor mosolyog az általában             őszinte.

- Semmi. – vontam meg a  vállam.

- Nem, Leila, tuti volt valami. – erősködött Michael.

- Nem. Nem volt. Semmi. Csak a szokásos reggelek. Ma megint írtam reggel egy rövid történetet.

- Mennyire morbid?

- Nagyon. – mosolyogtam Sky szeme pedig felcsillant.

- Bioszon elkérem.

Bólintottam,aztán Michael visszatért az eredeti témához, amiről azelőtt magyarázott Skylarnek mielőtt megérkeztem. Valami a mókusokról(?) volt,de nem igazán értettem az egészet. Miután becsengettek, Skylarrel bementünk az épületbe Michael meg nem zavartatva magát az egyik haverjához ment,Tonyhoz. Micahel végzős volt, nekünk meg konkrétan két évünk volt, a középsuliból. Ja, Sky és én baromira szívtunk. Utáltuk a sulit? Jó, ki nem, de mi teljesen más okból. Nyilván a sok elvárás,és a rengeteg tanulnivaló is erősíti az utálatunkat de itt nem ez volt az egyetlen gond. Mi nem tartoztunk ide. Egy közösségbe sem passzoltunk. Mi voltunk a különcök. Michael a színes hajával,Skylar a stílusával én pedig gőzöm sincs mivel lógtam ki a sorból, meglehet hogy a magatartásommal, a stílusommal vagy bármi mással, de tudtam hogy nem tartozom ide. Egy középiskolába sem tartozok. Mindenhol ugyanazok vannak szinte. A csinos plázacicák, akik marhára nem is szépek csak kipakolnak mindent amit csak lehet, és a sportolók pedig rájuk éheznek. Megvoltak a menő zenészek, akik tényleg őrületesen menők voltak, és amilyen menők olyan bunkók, és ugyanígy megvolt a stréberek kategóriája, akik szerintem a legnormálisabb klikk ebben az iskolában. Visszafogottak, segítőkészek és kedvesek. De mi még oda sem tartoztunk. Nem bírok annyi energiát belefektetni a tanulásba,amennyit ők, sem Sky sem pedig Mikey. Ja, a kedvességbe sem igazán. 

Nem tartoztunk sehová sem. Láthatatlanok voltunk,és ez egyikünket sem zavarta, legalábbis annyira.

Sky és én a szekérnyünkben rámoltunk,közbe Sky arról a sorozatról áradozott amit most néz. Nehéz számon tartani most éppen melyiket, mert mindegyikről mesél, de a sztorikat összekeverem és egy idő után elvesztem a fonalat. Mosolyogva figyeltem a gót barátnőmet aki vadul magyaráz, aztán megláttam Lukeot a haverjával sétálni akit azthiszem Calumnak hívtak. A fejemet a szekrénybe temettem és úgy tettem mintha nagyon keresnék valamit.

- Ahaaaaaaaaa! Tudtam,hogy volt ma valami reggel! – sipította Sky,én pedig éreztem hogy az arcom vérvörössé változik a sötét szekrényemben. – Mi van a szomszéddal? – nevetett jókedvűen.

- Sky! – idegesen becsaptam a szekrényajtót és a karjára vágtam.

- Mivan? – vihogott,a fiúk meg akkor haladtak el mellettünk. A padlót tanulmányoztam,addig amíg el nem mentek mellettünk,majd a tekintetem visszaemeltem Skyra. Mogyóróbarna szemei kiváncsian csillogtak,az ajkára kiült az izgatott vigyor.

- Ne itt. – mondtam halkan.

- Tudtam! Tudtam, hogy van valami a szomszédsráccal!

- Pofa be,Sky!

- De én tudtam, akkor is! Mesélj már! Na, Leila kérlek! Kérlek! Beszéltetek? Ki is a helyes haverja? Úristen,mindent tudni akarok,és most akarom tudni!

Valaki látott gót lányt ugrálni izgatottságában? Ja,eddig én sem.

- Elkésünk töriről.

- Nem érdekel. Most akarom tudni mivan.

- Semmi. Mindössze a ház előtt voltam ő is,és én is ugyanabban az időben ma reggel. Hosszan bámult. Aztán suliba jöttem. Ennyi.

- Felkavart?

-Nem. Azaz, kicsit. Vagy is,nem tudom. Furcsa volt, mert eddig mindig kerültem, kár letagadni, és nem tudom miért. Mert nincs okom rá. Nem haragban váltunk el. Csak mások lettünk, a kapcsolat pedig megszakadt. Már több mint hét éve nem beszéltem vele.  Vagy talán nyolc. Nemtudom milyen ember lett belőle.

- És nem is akarod? Mert én tudni akarom,hogy a haverja milyen ember.

- Veled meg mi van? – nevettem.

- Kivirulok. Lehet,hétfőn sötétlila pólóban jövök. – vigyorgott.

- Hát,az is szín.

Becsengettek. Skylar megragadta a karomat és maga után kezdett húzni.

- Leila, futás, Mr.Rowell, kinyír!

Napközben az órák hamar elteltek, az ebédszünet sem volt túlságosan extra, Michael,Tony,én és Skylar a szokásos helyünkön a szokásosat ettük.

Suli után Michael hazavitt,én pedig otthon megírtam a házim, majd tömegközlekedéssel elindultam balettra.

Öt éves korom óta balettozom, ott ismertem meg Skylart akivel eleinte nem beszéltem, mivel baromi csendes volt és visszahúzódó,és utálta a balettot és állítása szerint sose fogja megérteni a szülei miért iratták be.

Az edzésen a szokásos nyújtásokat végeztük a  rúdnál, Sky pedig folyamatosan puffogott.

- Én nem akarok fellépni. Utálom az edző ruhát, és a fellépőt is. Miért kell fehérnek lennie? Miért nem lehet valami sötétebb színű?

- Egyszer még marhára boldog leszel, hogy balettra jártál.

- Ja,úgy nézek ki mint egy pálcika a push up meg nem segít a melleimen.

Ezen akaratlanul is elröhögtem magamat, Ms.Johnson pedig szúrós pillantást vetett rám, így megpróbáltam visszafojtani a nevetésemet. A koreográfiát többször elpróbáltuk egymás után,forgásokat gyakoroltunk, és ugrásokat. Másfél óra folyamatos mozgás után kaptunk tíz perc szünetet. A kulacsommal a padlón ülve lihegtem a teremben, Sky pedig letelepedett mellém.

- Mit tudsz Hemmingsről?

- A tíz éves Hemmingsről rengeteget tudok neked mesélni, a tizenhét éves Hemmingsről semmit sem. Mit kellene tudnom? És, mégis honnan kellene tudnom bármit is? Nincs vele  egy közös ismerősöm se, tudtommal.

- Én nyomoztam utána.

A vizemet majdnem visszaköptem.

- Mi?! Miért?

- Mert kíváncsi voltam, na meg a haverjára is, és hozzám hasonló gót lánynak nem nehéz infókat gyűjteni. Észre se vettek mikor hallgatóztam, végignéztem a facebook adatlapját és a twitter oldalát.

- És, Sherlock mit leltél?

- Tudtad,hogy zenél és mellette deszkás versenyekre jár? És a haverja is ezeket csinálja? A szülinapját is tudom.

- Július 16. – motyogtam halkan.

- Hű.

Halványan elmosolyodtam.

- Mesélj, mi van még?

- Zenészek klikkjébe van, onnan van annyira jóba a sráccal akit Calumnak hívnak.

- Már „a srác”?

- Dehogy. Félreérted a megfogalmazásaimat. Na mindegy. Figyelj. A zenész gárda, egy bisztróban szokott zenélni péntek esténként, és nem olyan helyen ami tele van részegekkel, teljesen normális hely, és nincs messze.

- Nem megyek el oda.

- Leilaaaaaaaa,ne csináld mááááááááááár! Csak benézünk, iszunk egy kólát, benyomunk egy sütit és ott se vagyunk.

- Nem akarok oda menni.

- Kérleeeeeeeek! Csak nézzünk be!

- Nem.

- Kérlek.

- Nem,Skylar. Kizárt.

- Tuti jó zenéket játszanak. Na, eszünk pitét. Szedreset. Tuti van. Na,kérleeeek!

Sky rám meresztette kiskutya szemeit, és megállás nélkül engem bámult velük. Végül, beadtam a derekam.

- Egy süti. És lépünk.

Edzés után,Sky a google maps segítségével elvezetett engem a Banana Café-hoz, aminek fogalmam sincs miért ez a neve, és csak reménykedni tudok abban, hogy itt nem minden banános.

A sarokban foglaltunk helyet, nem nagy feltűnést keltve (Sky majdnem elcsúszott, én pedig neki mentem egy idős bácsinak, aki kicsit kiborult a kamaszok figyelmetlensége miatt).

- Azt hittem itt minden banános. – mondtam, a pitét piszkálva a villámmal.

- Ne bökdösd már, nem kel életre. Egyél. És figyelj, mindjárt kezdenek.

- Nem merek megfordulni.

- Elég ha hallgatod én bámulom őket helyetted.

A zene amit játszottak valóban klassz volt. Skylar folymatosan mondta, hogy ki énekel és ki mit csinál azon a mini színpadon. Képesek voltak, jó hangulatot teremteni, és ez bámulatos volt. És Luke hangja is az volt. Sky betartotta az igéretét, miután mindent elfogyasztottunk (ami elég sok időbe telt, elég jól éreztük magunkat és nem igazán akartunk elmenni) elhagytuk a helyiséget, és gyalog vágtunk a  hazaútnak, legalábbis a legközelebbi buszmegállóig. Az utca csendes volt, senki sem közlekedett, mi pedig hangosan nevetve sétáltunk a kihalt utcán.

- Nem vagy gótnak való. – jegyeztem meg mire Sky felvonta a szemöldökét.

- Miért? Többször vagyok boldog és élettel teli mint kellene? – mosolygott.

- Én nem tudom milyenek a gótok, de valahogy komorabbnak képzeltem el őket.

- Szerintem átváltok inkább boldog rockerbe. Vagy hippi rockerbe. Van olyan?

- Nem tudom. – nevettem.

- Mindegy,most már van.

Egy kis zsákutca szerűség mellett haladtunk el,mire egy érdes kéz ragadta meg csuklómat hátulról és vonszolni kezdett maga után. Csapkodtam, hadonásztam, de az ismerelten alak, lefogta mindkét karomat és szorosan tolt egy fekete autó felé. A torkomban dobogott a szivem, sikítani akartam de egy hang sem jött ki a hangomon. Skylar rémült hangját hallottam folyamatosan, aki sírva ordibált, és küzdött az ellen, hogy ne tuszkolják be az autóba. Aztán az események felgyorsultak, én pedig azon kaptam magamat, hogy a férfi elengedi a karomat én pedig csaknem elveszettem az egyensúlyom. Mire megfordultam, a férfi verekedett fogalmam sincs kivel, aki pedig Skylart cibálta a földön elterülve nyögdécselt.

-Futás!!  – rángatta a pulcsimat Sky, de a lábam a földbe gyökerezett. Nem bírtam megmozdulni.

- Gyere Leila,kérlek!!! – síkította. A megmentőinket nem akartam egyedül hagyni, de közben a világból akartam kiszaladni. Négyen voltak. Kettő a földön fekvőt rugdosta, a másik kettő a földre taszította azt az embert, aki engem fogott

- Menjetek. – nézett rám az egyik srác, akinek a szeme élénk kéken csillogott a sötétben. A fejét sötét pulcsijának kapucnija volt, de szőke felzselézett haja kilátszott alóla. Még mindig nem bírtam megmozdulni.

- Tűnjetek el innen. – ismételte el lassan a kérését, mire én és Sky elfutottunk. Tudom ki volt az a srác. Tudom. A sötétben is felismerem. A másik három emberről gőzöm sincs, de tudom ki ő.

Luke.

Első Fejezet

- Leila! Leila!

Anyu kiabálása folyamatosan erősödött. Léptei egyre inkább a szobám ajtaja felé közeledtek, majd bumm, szinte feltépte.

Menő gurulós székemben felé fordultam és kíváncsian fürkésztem az arcát.

- Reggeli van. Gyere,mert elkésel.

Becsuktam az asztalomon a vastag virágmintás füzetemet,majd felpattantam a székből.

- Mióta írsz?

- Nem tudtam aludni. – vontam meg a vállam,  miközben az emeletről lefele sétáltunk.

- Állandóan őrült elképzeléseket és történeteket írsz, és mindig emiatt nyafogsz, mert nem alszol és álmos vagy.

- Amiket írok azok nem őrültségek anya. Csak szimplán kósza gondolatok,érzések,elképzelt események, amiket szeretek lejegyzetelni. Később a gyerekemnek odaadom, ezáltal ő tanulhat majd az én hibáimból amiket elkövetek. És, majd ő is megszereti az olvasást. – magyaráztam neki büszkén.

- Ez mind szép és jó,de akkor is aludnod kell rendesen.

- Mire van a hétvége? – vigyorogtam rá, majd bevonultam az étkezőbe.

Üdvözöltem a családomat egy „péntek van ezaz” féle köszöntéssel,és leültem Ashton mellé az asztalhoz. Velem szemben Lia, joghurtot evett, mellette Dylan pedig a virsli darabokkal focimeccseset (???) játszott, apu pedig a zöldségek között válogatott.

Minden reggeli úgy néz ki nálunk mintha karácsonykor a rokonságot kell étellel elhalmozni. Álmosan, de jó hangulatban telnek mindig, kivéve akkor mikor a legutolsó falatokért megy a küzdelem.

 A reggeli után a konyhában ültem a pulton egy pohár narancslét lötyögtetve a kezemben.

- Eldoblak ma a suliba. – lépett be Ashton a konyhába.

- Pont ráérsz?

- Ja,ma reggel egyenlőre nincs semmi. Megvan mindened?

- A cuccom már a nappaliban van,a narancslé a kezemben. Ez mindenem.

- Idd meg és mehetünk. – csapta össze a tenyerét miután a mosogatóba tette a kávés  bögréjét.

 Kiittam,az utolsó két kortyot is a poharamból,a mosogatóba helyeztem majd a cuccomért  mentem. Ash türelmesen megvárt míg téblábolok a lakásban lányszokásaimhoz híven,majd  belebújtam fekete tornacipőmbe és készen álltam az indulásra.

- Még ne. – lépett be apu a bejárati ajtón,aki épp a szemétkivitelből jött vissza. – Még kint van,majd most fog indulni.

- Már nyolc éve ez megy,meddig akarod kerülni a volt legjobb barátodat Leila? – dünnyögte   Ashton majd a falnak dőlt.

- Én nem kerülöm. Én csak…nem akarom,hogy..találkozzunk.

- Tehát kerülöd.

- Nem,erről szó sincs.

- Michael szerint,mióta egyszer megpróbáltál köszönni neki a suliban de nem igazán jött  össze,azóta próbálsz tudomást sem venni róla. És,ő sem vesz rólad. Akkor miért parázol?  Kezeld úgy mint egy szomszédot! Nem váltatok el haragban Leila. Nincs okod kerülni Luke-  ot.

 Sóhajtottam,majd egy aprót biccentettem.

- Menjünk.

 Ashton kiment előttem és egyenesen a ház előtt parkoló kocsijához ment. Én pedig apró  lépésekkel követtem,végig a tornacipőm orrát bámulva. Nem akartam felnézni. Valójában  nem mertem.

- Leila,ne totyogj!

 Ashton figyelmeztetésére felkaptam a fejemet,és akkor a tekintetem az előttünk álló házra  irányult. Az előtte lévő autóra és az autó körül mozgó fiúra.

 Luke Hemmings. Az a srác aki közvetlenül akkor költözött ide a szüleivel,mikor mi.  Ugyanazon a napon,ugyanabban az időben. Mindössze négy évesek voltunk,mindketten.  Mikor a szüleim a dobozokat cipelték be,és Ash is segített, én a padkán ücsörögtem a ház  előtt a plüss lovammal Debbyvel. Luke pedig odajött. Rám mosolygott és leült mellém a  padkára. Aztán pedig bemutatkozott,és megdicsérte a rózsaszín flitteres tornacipőm,amit  amúgy már soha nem vennék fel,de akkor nagyon jól esett,hogy ő a cipőmet dicséri. Luke  közvetlen volt és bátor. És miután barátok lettünk,sosem hagyott magamra. Kedvelte  Ashtont, a szüleim kedvelték őt,én pedig szerettem náluk lenni,és kedveltem a szüleit. Most  is kedvelem őket, de nem beszélek velük. Ahogyan Luke-val sem. 10 éves voltam,amikor  utoljára úgy nevetett velem mint a legjobb barátom,és az is amiatt volt mert hatalmasat  estem a gördeszkáján. Utolsó emlékem az,hogy én hanyatt fekszem az úton ő pedig  nevet,majd felsegít a földről,és mélyen a szemembe néz. Nem emlékszem utána mi  történt,miután elengedte a kezemet. Az emlékeimben csak ott állunk az úton ő pedig a  kezemet fogja,miután felhúzott engem a földről.

 Azt hiszem megváltozott. Sosem beszéltünk többet. Azután sem,hogy egy középiskolába  kerültünk. Egy év választ el attól,hogy végzős legyek,és kezdjek valami hasznosat az  életemmel,amibe úgy néz ki,ő nem lesz a része. Pedig én mindig azt hittem,hogy ő az aki  az életemben végig nagy szerepet fog játszani. Egy kilenc évesnek nincsenek ilyen  gondolatai, igaz? Hát..talán mégis.A kilenc éves Luke közvetlen, bátor és vidám volt. A  (már) tizenhét éves Luke,félelmetes, csendes,és akárhova megy úgy tűnik mintha minden  emberben hagyna valami nyomot. Az emberek megjegyezik a megjelenése és a belépői  miatt. A lányok meg szimplán a kinézete, a dögös szájpiercingje miatt is. A pubertás jót  tesz a srácokkal,ez teljesen igaz. Vele pedig nagyon jót tett.

- Leila!

  Ashton meglengette előttem izmos karját.

- Tessék? – pislogtam értetlenül.
 - Elég az álmodozásból,elkésel. És én nem magyarázlak ki még egyszer.

- Megyek.

  Ashton beszállt a vezető ülésre,én pedig kinyitottam az anyós ülés oldalán lévő ajtót. Még    egy utolsó pillantást vetettem rá.

 Luke a vezető ülés ajtajánál állt,kész állva arra,hogy bepattanjon az autójába és elinduljon  az iskolába. Még sem tette. Valamit nézett,szüntelenül.

 Engem nézett.

Prológus

Tényleg előre megvan írva a történetünk? A sorsunk? Hogy mi vár ránk a jövőben? 16 év eltelte után az egész,úgy tűnik számomra mintha az események megismétlődnének. Mintha körkörösen haladnék egy kitaposott úton. Megtörténik mindig ugyanaz az esemény, néhány extrával és apró történésekkel. De nincs benne semmi változás,a kerékvágás ugyanaz. A környezet ugyanaz. Az emberek ugyanolyanok.

Régebben anyu azt mondta nekem, hogy Sydney az ő szemében a tehetséget és az egyéniséget tükrözi. Mai napig próbálok rájönni,hogy ezt miért mondta,de az ő szemében azóta sem változott meg semmi sem, a véleménye mellett teljes mértékben kitart,és mégjobban erősíti az, hogy lett négy különleges gyerek az életében.

Mikor megszülettem a szüleim elváltak,így nem ismerem az igazi apukámat,és egy ideig nem is volt anya mellett férfi aki kis extrém csecsemőlányát kordában tartsa (túl extrém voltam akkoriban). Később mikor négy éves lettem,és ugyebár egy négy éves nem igazán figyel a történésekre, nem tudhattam azt hogy anyu szerelembe esett, a dolgok pedig egyre komolyabbá váltak. Egyszer csak azon kaptam magam,hogy hopp,anyu éppen férjhez megy,de ott sem anyu ruhája összpontosítottam, meg hogy mennyire meseszép, hanem a tömérdeknyi ételre ami a lakodalmon fogadott minket. Illetve az, hogy lett egy bátyám, aki már akkor 8 éves volt. Csak később mondták meg,hogy ő a „mostohatesóm” csak, de mindig igaz bátyjként tekintettem rá. A védelmező,a rettenthetetlen,a bátor,a vicces és a szivatós testvér szerepét töltötte be az életembe,és nekem pontosan szükségem volt erre. Szükségem volt rá. Szükségem volt Ashtonra, teljes egészében. Aztán az események folytatódtak,egy hatalmas családi házba költöztünk egy másik családdal egyszerre, akik velünk szemben laktak. Majd jött egy újabb fiú a családba Dylan, az őrült sportoló majd rá három évre egy lány Cornelia,a csendes megszeppent szerethető kishug. 

És így lettünk négyen anya és apa (Evan,nevelőapa) számára: Ashton a 20 éves zenész,Dylan a 8 éves sportoló,Cornelia az 5 éves művész,és én Leila..aki csak úgy van. 

Köszöntés,vagy valami hasonló

Helló,mindenki! 

Nem bírtam magammal, az ihlet pedig teljesen elragadott, szóval Wordbe írni kezdtem egy 5 Seconds of Summer fanfiction mert, általában, ha éppen ötletem van, azt valahova mindig leírom/beírom/lefirkantom, így ezzel sem volt másképpen. Aki ismer az tudja, hogy én vezetem a Troublemakers avagy Bajkeverők néven futó blogomat, illetve van egy régebbi ((azaz kettő régebbi)) One Direction fanficem, de valószínű az egyik törlésre fog kerülni, a másikat megtartom még is csak az első blogom, emlékként, mindig klassz lesz visszanézni a 12-13 éves Bianka irományait akármilyen nevetséges is. :) Tudom, a másik blogom ideiglenesen úgy mondd szünetelt ((kemény öt hónapot, kicsit sem gáz)) de a tanulnivalók mellett nehéz egyszerre kiegyensúlyozottan írni, és mellette jól ((nem olyan rosszul)) tanulni. 

A blogra akkor hozok részt, amikor csak időm engedi, és van friss ötletem, de három fejezet már készen áll arra, hogy megmutatkozzanak az internet csodás világában. A többi pedig csak az olvasókon áll.

Nem szeretnék beigérni itt se olyat, hogy a részeket hetente hozom, vagy két hetente, vagy naponta mert nálam ez változóan alakul ki. Amikor, tudom mindig hozom, a twitter a tumblr és talán még az instagram oldalamon láthatjátok. 

Köszönöm a figyelmet, kellemes olvasást, a kommenteknek pedig minden blogger nagyon örül! :) 

Bia xx